Még ha Idaho nem is a világ közepe Mike Waters (River Phoenix) gyerekkorát ott töltötte, és sehogy sem tud szabadulni homályos már-már lassan feledésbe merülő emlékei elöl. Mindig visszatér ehhez az úthoz, ami számára a mindenséget jelenti. Elkeseredetten keresi édesanyját, aki még kisgyermekként elhagyta őt és testvérét.

Vajon hány amerikai családra mondható el ez a jelenség, amit a film ábrázol? Meggondolatlan szülők, akik nem nevelik fel gyermekiket, majd le is lépnek. A gyerekek a társadalom perifériára kerülnek, droghoz nyúlnak és lezüllenek.

Mike érzékeny, igényli a szeretet, de senkitől sem kapja meg. Vajon ha sikerülne megtalálnia édesanyját minden rendbe jönne? Aligha.

Mégis Mike számára ő jelenti a mindenséget. A végtelen út ahova mindig visszatér és cél, ami számára az idilli család lenne talán egy és ugyanaz.

A kilencvenes éveke eleje. Portland, Seattle a fő színhelyek, ahol megismerjük néhány fiatal hányattatott életét. Mindegyikük szerelem gyerek lehetett, akiknek a szülei Woodstock idején jöhettek még össze. Ezeknek a srácoknak a gyerekkoruk nem az Indana Jones és Vissza a jövőbe bűvöletében zajlott le. Ők nem a külvárosi menő Ferris Buellerek. Ezek azok a srácok, akiknek a sorsa ritkábban kerül képernyőre. Gus Van Sant érzékletesen mutatja be, hogy a lázadásuk inkább kiábrándultság, mely elkeseredett indulatokkal párosul. Ez a 90-es évek eleje és innen a következő lépés már a grunge zene, amely hűen tükrözte ennek a generációnak az életérzését.