A huszadik század első felében rohamos fejlődésnek induló New York megihlette a művészeket, akik ezeket a változásokat meg akarták örökíteni. Céljuk a hétköznapi élet rögzítése volt. Fotósok és festők fogtak kamerát, akik különösebb szakértelem nélkül kísérleteztek, aminek eredményeképpen megalkották a húszas évek végére népszerűvé váló városszimfóniák narratíváját.
Az 1921-es Manhatta (Walt Whitman Mannahatta című versére utal) a városszimfóniák első darabja egyben a New Yorkról készült első dokumentumfilm is. A majdnem tízperces némafilm készítői Paul Strand fotográfus és Charles Sheeler festő.
Strand és Sheeler a saját hivatásukból kiindulva fogtak neki a film készítésének, így észrevehető a képeksorok fotografikus jellege.
Az alkotás New York egy napját mutatja be, amely koncepciót a későbbi városszimfóniák is követtek. A történet reggel a manhattani öbölbe érkező komppal kezdődik, majd láthatjuk a modern város pezsgő életét, végül egy felhőkarcolóból megörökített naplementével zárul a film.
A képet Paul Strand készítette 1915-ben a Wall Streetről, amely hat évvel később mintául szolgált a film hasonló képsoraihoz.
Az 1927-es Twenty-Four Dollar Island című filmet a dokumentumfilmek atyja, Robert J. Flaherty készítette. Ez szintén az új arculatot öltő New York modernizálódó képét örökíti meg.
A némafilm elején megismerhetjük New York alapításának történetét, majd előre ugrunk az időben és már az épülő várost látjuk. Flaherty is a fényképészet felől közelítette meg a témát. Mindegyik beállítása önálló képként is megállja a helyét.
A fő téma az emberfeletti erőt kívánó munkavégzés folyamata, amit már a gépek látnak el. Habár a statikus kamera-beállítású képek dominálnak, azok mégis rendkívül dinamikus felvételeket eredményeznek. Érződik a képeken a futurizmus hatása, amit a hatalmas épületek, óriási daruk és az emelőszerkezeteket hangsúlyoznak ki. Láthatjuk a távolban horgonyzó óceánjárókat és a hozzájuk eltörpülő szorgalmasan sürgő-forgó kisebb hajókat.
A modern város olykor nyomasztó benyomását kelt az állandóan füstöt okádó gyárkémények látványa miatt. A film utolsó harmadában elénk tárul a teljes fényében pompázó felhőkarcolók sokasága, amelyek az új modern metropoliszt testesítik meg.
A Symphony of the Skyscrapers Robert Florey 1929-es városfilmje, amely New York felhőkarcolóit mutatja be. Florey szintén a fotográfia felől közelíti meg a témát, amely az avantgárd próbálkozások sorait bővíti azáltal, hogy az elbeszélése nélkülöz mindenféle cselekményt. Láthatjuk, ahogy különféle magas épületeket pásztáz végig a kamera, amelynek mozgatása rendkívül gyermekinek hat, ahogy gyakran felsvenkel a felhőkarcolókra, kifejezve azok hatalmas méretét.
Jay Leyda rendezte 1931-es A Bronx Morning című város filmen érződik az orosz montázsiskola hatása, azon belül is főképp Szergej Eisenstein elmélete. A film az előbbieknél már sokkal tudatosabb koncepciót valósít meg, amit a címében is jelez. Bronx egy reggelét mutatja be, ahol a szegényebb társadalmi rétegek életébe nyerhetünk betekintést. Láthatunk árusokat, utcán játszó gyerekeket és megtekinthetjük a mindennapi élet zajlását. A szociográfiai képsorok ilyen érzékeny bemutatása eddig elkerülték a korábbi városfilmeket. Leyda többször is megmutat egy babakocsit, amely Eisenstein Patyomkin páncélosa iránti tiszteletének a jele.
A rendező már alkalmazza a montázst, így a képsorok a fentebb említett filmekhez képest dinamikusabbak. Ez a fajta lendületes cselekményvezetés már sokkal közelebb áll a mai néző igényeihez.
Ugyanebben az évben készült el a Manhattan Medley Bonney Powell rendezésében, amely összegzése a fenti filmeknek, kiegészülve az emberek hétköznapjának részletesebb bemutatásával. A felvételeken már nem az építkezések látványa, hanem a nyüzsgő városkép dominál.
A város pezsgése magyarázatot ad arra, hogy miképpen lehetséges, hogy New York ilyen hatalmas metropolisszá vált. A kamera habár izgalmas képeket mutat, csak statikus beállításokat használ.
Koncepcióját tekintve a cselekmény reggel indul, amely Leyda filmjéhez hasonlóan nem tér ki a társadalmi egyenlőtlenségek megmutatása elől. A kamera megmutatja ugyanúgy a hajléktalanokat is, mint a módosabb polgárokat. Eleinte még az utcák üresek, de a csendes városképet hamar felváltja a munkába siető emberhadak sokasága.
Napközben láthatjuk a szabadidőtöltés formáit, a dolgozó és pihenő embereket. A rendező arra törekszik, hogy minél teljesebben mutassa meg a város valódi képét. Nem riad vissza a meghökkentőbb jelenetektől sem, például, amikor a tűzoltók egy égő házat oltanak el.
Ahogy esteledik és mindenki végzett a munkával az emberek kikapcsolódásképpen Broadway előadásokra és birkózó meccsekre járnak. Végül pedig elénk tárul az éjszakai fényekbe öltözött város, az utcák újra kiüresednek és mindenki nyugovóra tér.