A sporttal foglalkozó filmek többsége néhány kivétellel (Rocky, Start két keréken, Dühöngő bika) sohasem tudta kellően megragadni a figyelmemet. A küzdelmek bemutatása általában egymást felüllicitáló akciójelenetek sokasága, amelyben az egyre növekvő számú és erősebb ellenfelek legyőzése, mondhatni megsemmisítése a cél. Hiányoltam a mélyebb tanítást, és gyakorta feltettem a kérdést, hogy miután a hősünk nyer (és miért ne nyerne), mi marad számára a rövid ünneplés és a jól megérdemelt győzelmi trófea után? Vajon elérte élete célját, vagy mégis marad számára némi örömtől mentes betöltetlen űr a szívében? Fog-e találni új célokat, miután legyőzte addigi élete legnagyobb ellenfelét?
A futás lélektana köré épülő filmek között viszont megtaláltam a számításaimat. Lehet, azért, mert már kisgyerekként is rendszeresen jártam futni a szabadba. Eleinte csak azért, mert edzett szerettem volna lenni. Idővel, ahogy egyre nagyobb érzékenységet mutattam a világ iránt, a futás is átértékelődött számomra. A szabadság és a gondolat szabad áramlásának a szintjére lépett.
A futásnál számomra soha nem az számított, hogy ki ér be elsőként a célba, tehát nem az ellenfél legyőzés volt a cél. Bár lehetnek többen egy pályán, mégis ez végtelenül bensőséges, mondhatni magányos sport olyan, mint egy gyónás vagy egy pszichiáterrel történő beszélgetés. Önmagunk feltérképezése és megismerése a cél. Ha ez sikerül, akkor érünk el igazi győzelmet.
A futás a filmekben több szinten jelenik meg. A leggyakoribb formája a hagyományos rohanás, ami csak átvezetésként szolgál. Ebben a helyzetben a hősnek valamilyen nem várt tényező miatt el kell jutnia A pontból B pontba a lehető legrövidebb idő alatt. Ilyenkor jellemző, hogy útközben különféle mellékes akadályokat kell legyőzni. Általában a rohanás könnyen kiváltható egy adott közlekedési eszközzel. A Repülők, vonatok, autók című filmben Neal Page (Steve Martin) egy városi forgalmi dugó kellős közepén a repülőtérre siet, amikor megpillant egy szabad taxit, de balszerencséjére más személy (Kevin Beacon) is pályázik a járműre. Eszeveszett versenyfutásba kezdenek az emberektől nyüzsgő járdán, ahol mindkét szereplő útját számos akadály nehezíti, amely így számos humorforrást tartogat mindamellett, hogy izgatottan várjuk, hogy melyikük jár sikerrel a taxiért folytatott versenyben.
A futással gyakran már a film első jelenetében is találkozhatunk, amint a főhőst kocogni látjuk a szabadban egy a nyüzsgéstől távoli helyen. Ennek ábrázolására különféle megoldásokat láthattunk.
A bárányok hallgatnak elején Clarice Starling (Jodie Foster) egy akadálypályán fut keresztül, amely egy sejtelmes őszi erdőn ível át. Clarice arckifejezése elhivatott, és könnyedén veszi a próbákat. Látszik, hogy bizonyítani akar. Egyenletes ritmusa a lelki és testi erejét, valamint elhivatottságát mutatja. A táj és az erdő mélyéről szűrődő rejtélyes hangok pedig a közelgő veszélyekre utalnak. A különféle akadályok pedig a későbbi nyomozásának nehézségét vetítik előre, amely során Clarice-nek helyt kell állnia.
Emlékszem, amikor először láttam a filmet, a kezdő képsorok hagyták bennem a legmélyebb benyomást. Az atmoszféra mesteri megteremtése tökéletesen egyesül Clarice erőn felüli fizikai és szellemi teljesítőképességével, amit majd kamatoztatnia kell rá leselkedő veszélyek során.
Ha megvizsgáljuk a Tiszta játszma kezdő képsorait, amelyben a felkelő nap fényében Kate McQuean (Cindy Crawford) kocog, több érdekességet is találunk. A képsor egyrészt merít a 80-as évek divatos MTV klipjeinek stilizált képsoraiból, amely az évtized számos alkotásában bevett ábrázolási mód lett. Crawford kocogása tudatosan megy a cselekmény rovására. Célja, hogy különféle benyomásokat közöljön, valamint szándékosan kitekint a filmből, jelezve a nézőnek, hogy a való életben modell és fitneszező Crawford szemrevaló külsejét kívánják alaposan bemutatni.
A Tűzszekerek kezdő képsorain egy csapat mezítlábas fiatal kocog a tengerparton. A kamera nagytotáljának kimértsége erőteljes kontrasztban áll a félközelibe bekúszó, erőtől duzzadó, örömöt és bizakodást sugárzó fiukkal. Ritmikus mozdulataikat Vangelis zenéje kíséri, amely még inkább nyomatékosítja a sportolók elkötelezettségét Coubertin eszméje iránt.
-large-picture.jpg)
Számomra a legerőteljesebb film a futásról A hosszútávfutó magányossága, amely tökéletesen alátámasztja a sporttal foglakozó filmekkel való elvárásaimat. Megfordítja a hagyományos sportfilmek szemléletét, és megmutatja, hogy a vesztes erkölcsi győzelme magasabb rendű a győzelemnél.
1962-es filmet Tony Richardson rendezte. A filmben megtapasztalhatjuk a sportoló futás közbeni belső küzdelmét, továbbá mély társadalmi kritikát kapunk a kor Angliájával szemben. Ez is illeszkedik az angol új hullám filmjei közé, amelyeket gyakran „mosogatódrámáknak” (kitchen sink dramas) neveztek. Jellemző rájuk a mélységes pesszimizmus, amellyel ábrázolták az angol munkásosztályába tartozó fiatalok sorsát.
A történet főszereplője az ifjú Colin Smith (Tom Courtenay), aki családjával egy angliai gyárvárosban él. Colin barátjával ellopja egy pékségnek a bevételét, ezért a fiatalkorúak számára fenntartott nevelőintézetbe zárják.
Az intézet igazgatója a benntartott fiúkat a megyei futóversenyre készíti fel, hogy elnyerjék a vándorserleget, így vívva ki az intézetnek nagyobb elismerést. A korábbi reménységet, Stacyt legyőzi Colin, aki elkeseredettségében megszökik az intézetből. Az igazgató pedig, hogy motiválja Colint, egyre nagyobb engedményekben részesíti.
Eleinte a benti munkából, ahol gázmaszkokat szerel össze, kiengedi kertészkedni. Végül pedig a fiú felügyelet nélkül is elmehet futni az intézeten kívüli erdőbe.
Colin magányos futásai kiemelt szerepet játszanak, mivel ekkor ismerjük meg a fiú életét és belső motivációját. Futás közben visszaemlékezik életének korábbi szakaszára, amely emlékfoszlányok sokaságából derül ki, hogy mit miért is tett.
Colin elveszti betegeskedő apját. Az anyja pedig gyász helyett kikéri a férje után járó juttatást, és bundákat vásárol magának, valamint új férfit visz a házhoz. Colin frusztráltsága csak nő, amikor a férfi tévét vesz a családjának és naphosszat náluk lebzsel. A fiú kistestvérei ebből mit sem érzékelnek, csak élvezik a helyzetet, hogy tévét nézhetnek, és hogy édesanyjuktól sok édességet kapnak.
Colin széthulló családja a kor Angliájának tükörképe. A családi programok a közös tévénézést jelentik. Colin pedig, amikor feláll és kimegy a szobából, édesanyja nem érti, hogy fia mért nem akarja kivenni a részét a közös programból.
Colin nem akar apja sorsára jutni, aki hosszú időt ledolgozva egy gyárban korán meghalt. Így ideje nagy részében barátjával lődörög a városban. Nincsenek céljai, mint ahogy ő is megállapítja magáról: „csak azt tudom, hogy nem tudok eleget.”
Colin és barátja megismerkedik két lánnyal, és együtt elmennek kirándulni. Elsőre, egy magaslatra ahonnan belátják városukat. Mindegyikük érzi, hogy szívesen elköltözne, de a folyamatosan füstöt okádó gyárváros mintha sejtetné velük, hogy örökre rabjai lesznek a helynek.
Második kirándulásukat Colin fizeti az apja utáni juttatásból, aminek egy részét elégeti, ösztönösen érezvén, hogy ezzel pénzre váltja annak emlékét.
Kirándulásuk helyszíne a tengerpart, amelynek hosszú, homokos sávja és a tenger végtelen horizontját bemutató képek rendkívül erőteljesen hatnak. A fiatalok vágyainak hiábavalósága és a pillanatnyi felhőtlen boldogság egyaránt megelevenedik, de a vágyak és örömök olyan gyorsan múlnak el, mint a lábnyom a homokban.
Az intézet igazgatója különféle ígéreteket és csábító ajánlatokat lebegtet meg Colin előtt. Szerinte akár még az olimpiára is kijuthat. Mindezek az ajánlatok egy pillanatra szédítik meg a fiút, de barátja, akivel együtt követték el a lopást idejében szembesíti „árulásával.”
Colinnak kivételes, mondhatni ösztönös tehetsége van a futáshoz, ami számára nem cél, hanem terápia az öngyónáshoz. Az elméjében megjelenő emlékképek örömöt, és dühöt egyaránt kiváltanak belőle, amely így elvezeti őt a megtisztuláshoz.
Az igazgató ezt a tehetséget kívánja kontrollálni és felhasználni saját céljaira. Ha célja sikerül, akkor a rendszer célja is sikerül, hiszen egy „anarchistát” szelídítenek meg, aki így a gépezet részévé válik. Ennek a fajta „árulásnak” a feltétele a győzelem a mezei futóversenyen.
Colin a nagy versenyben legyőzi ellenfelét, de a cél előtt megáll, és bevárja, majd hagyja nyerni. A közönség őrjöng és ordibál, senki sem érti Colin tettét.
A Colint körbe vevő emberek romlottsága kizárja, hogy megértsék a fiú döntésének súlyát. Az egyetlen, aki igyekezett feltérképezni Colin személyiségét, az intézet új pszichológusa, de segítségét a fiú elutasította. Colin nem bízik az idősekben, hiszen soha nem is volt rá oka, hogy higgyen nekik. Soha nem hittek benne, nem fordultak feléje bizalommal, mindig is csak egy bajkeverőnek tartották.
Colin számára az egyetlen kiút a futás, amit a rendszer el akart tőle venni azzal, hogy hazug, felszínes értékeket kívánt mögéje társítani. Colin azzal, hogy vesztett, erkölcsi győzelmet aratott tudván, hogy így a későbbi komfortos életet utasítja el. Kegyvesztettként pedig visszakerül a benti munkára, ahol folytathatja a gázmaszkszerelést.
A hosszútávfutó magányossága szakít a hagyományos sportfilmek szemléletével, amelyekben a győzelem és az arra való törekvés a hős megváltásának az útja. Colin Smith számára a futás nem sport, hanem a szabadság kisajátíthatatlan szimbóluma.
